Erasmus-szal Magdeburgban

A 2022/23-as tanév tavaszi félévét Erasmus+ ösztöndíjjal Németországban töltöttem, a csodás szász-anhalti városban, Magdeburgban tanultam az Otto von Güricke Egyetemen.

Régi álmom volt, hogy külföldön végezzek el egy szemesztert, de időbe telt, mire összeszedtem a bátorságomat, és sajnos a vírushelyzet is közbeszólt, 2023 márciusában azonban sikerült kiutaznom, és ekkor vette kezdetét életem egyik legnagyobb kalandja.
Persze voltak kihívások: az első két hetem hihetetlenül magányosan telt, minden új volt, nem ismertem senkit, és az idegennyelvi környezetben sem volt mindig könnyű boldogulni. Aztán szép lassan belerázódtam a kinti életbe. A külföldiekért felelős hallgatói szervezet, az IKUS számos programot szervezett nekünk, melyeknek köszönhetően megismerhettem a várost, és rengeteg izgalmas emberrel találkoztam, a világ legkülönbözőbb országaiból.

A tárgyjelentkezés bonyodalmain túljutva az óráim is elkezdődtek. Viszonylag sok kurzust vettem fel, és a követelményszint is magas volt, de mint cserediák, kaptam néhány engedményt. Az egyetem nagyon más volt, mint itthon, olyan érzésem volt, mintha újra gólya lennék, akinek még mindennel meg kell ismerkednie.

A tanulás mellett sokat utaztam: főként Sachsen, Sachsen-Anhalt és Thüringen tartományait fedeztem fel. Megnéztem nagyobb városokat, például Drezdát, Lipcsét, Berlint és Hamburgot, de ezeken kívül inkább kisebb településeket tűztem ki úticélul.
Kirándulásaimon jóformán sosem voltam egyedül. Megismerkedtem egy magyar lánnyal, akivel sülve-főve együtt voltunk. Utazásaink során szinte mindig társunk volt egy tajvani srác is. Sok tajvani barátom lett egyébként, de japánokkal és lengyelekkel is töltöttem időt, illetve egy erfurti kirándulás alkalmával megismerkedtem egy mianmari lánnyal.

Sok várost látogattunk meg együtt; általában az adott hely nevezetességeit kerestük fel, olykor bementünk egy-két múzeumba, de főként a hangulatos utcákat jártuk, megcsodálva a tradicionális favázas házakat. A helyszínek szépsége ugyanakkor eltörpült amellett, amit a barátok társasága jelentett számunkra. Szinte mindegy is volt, hová megyünk, amíg ott voltunk egymásnak, amíg beszélgettünk és nevettünk.
Nem csak kirándulni jártunk, hanem általában együtt vettünk részt az IKUS által szervezett programokon, mint például a játékest vagy az úgynevezett „nyelvi kávézó”. Emellett gyakran vacsoráztunk együtt, amikor is mindenki megismertethette a többiekkel saját nemzetének tradicionális ételeit, valamint megtaníthatta, hogy az anyanyelvén hogyan mondják, hogy „Egészségedre!”.

Ha már nyelvekről beszélek, természetesen azt is meg kell említenem, mennyire sokat fejlődtem az angolban és a németben. Először persze nehéz volt: a német esetében a tájszólással és a beszédtempóval kellett megküzdenem, az angoltudásom pedig alapból rozsdás volt kicsit. Most azonban muszáj volt sokat használnom mind a két nyelvet, és csak úgy ragadtak rám az új szavak, kifejezések.

Rengeteget tanultam ezalatt a néhány hónap alatt önmagamról, az emberekről és a világról. Sokkal közvetlenebb, kezdeményezőbb és magabiztosabb lettem. Mindig is nyitott voltam más kultúrákra, de most kiderült, milyen keveset tudtam róluk, és el kellett engednem rengeteg sztereotípiát is. Rá kellett döbbennem, hogy hiába határoz meg minket a kultúránk, emberi mivoltunk és személyiségünk felülírja származásunkat. A közös anyanyelv hiánya és a szegényes idegennyelv-tudás sem lehet akadály. Szeretni minden nyelven ugyanúgy kell.

Kapornaky Veronika

(Fotók: Kapornaky Veronika)